4 év /A munkásságom evolúciója/

Az elmúlt években különböző irányokba haladtam a coachingot illetően. Kezdve a céges és egyéni vállalkozó ügyfelekkel, akik hamar rádöbbentettek arra, hogy minden vállalkozás mögött egy ember vagy emberek csoportja van. A szexi üzleti célok egy idő után inkább taszítottak, mintsem vonzottak volna. Engem az ember érdekelt, nem a körítés. Ha az egyén fejlődik, fejlődik a vállalkozás is. Mindez fordítva már nem igaz. Fordítva torzulni lehet.
Olykor üvölteni tudtam volna, amikor sokadjára találkoztam az olyan hangzatos célokkal, amelyeket egy külső impulzus generált és az ügyfél tudattalanul így próbálta betömködni a benne tátongó belső űrt. Mert mindaddig, amíg valaki minden erejét beleteszi a felszínes csillogásba, addig a figyelmet ugyan megkapja, de itt ki is merül az egész. A pénz, a figyelem, a státusz ugyan csábító a kiéheztettett felnőtt testű gyerekeknek, de mindez nem egyenlő a szeretettel, megértéssel, elfogadással és igazi odafigyeléssel. Pedig erre vágynak…
Mindeközben engem is megcsapott ennek a szele. Felültettem magam a körhintára és úgy forogtam, mintha tudnám merre lennék arccal. Egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben, de az egóm duzzadt. Egy este kitűztem célnak az egymilliós ügyfelet, mert az addigi legnagyobb megállapodás pár tízezer forinttal volt alatta. Feltüzeltem magam, hogy a következő rövid időszakban átlépem azt a lélektani határvonalat. Mire ezt megbeszéltem magammal és sikerült megérkeznem a pillanatba, hogy mégis most mit csinálok, elöntött a saját magammal szembeni csalódottság és szégyenérzet.
Időbe telt mire átdolgoztam magamban. Helyre kellett tennem a miértjeimet, az értékrendemet és a hogyan továbbot. Nagyjából ekkor döntöttem úgy, hogy kizárólag magánszemélyekkel dolgozom a továbbiakban. Ez hozta magával, hogy teljesen megváltoztattam az együttműködés kereteit és az árazásomat is.
Ha az ezt követő időszak egy könyv lenne, valami ilyesmi címet adnék neki: Impulzív nők az érzelmeik viharában, racionális férfiak az agyuk fogságában.
Jöttek nők és férfiak azonnali megoldást keresve és mindezt úgy, hogy ne kelljen semmin sem változtatniuk. Maradjon minden ugyanaz, csak az eredmény legyen más. Sorra jöttek a nehéz ülések számukra és számomra is. Patakokban folytak a könnyek, én pedig néha úgy éreztem, hogy sírni járnak hozzám. Volt olyan, aki tényleg emiatt jött. Volt olyan is, aki mintha nekem akarta volna meggyónni a “bűneit”.
Például….
-Az anya, aki egy ponton elmondta, hogy magányos nőként azért szült gyereket annó, hogy most ne legyen egyedül…
-A férfi, aki egy ponton elmondta, hogy annyira fél megmutatni az igazi arcát, hogy folyton mindenkinek hazudik, beleértve a szüleit, barátait, kollégáit…
-A nő, aki egy ponton elmondta, hogy évek óta habzsolja az életet, rengetegen ismerik, de valójában senkije sincs.
Ezek és az ehhez hasonló pillanatok embert próbálóak, ilyenkor jellemzően elerednek a könnyek. Egyesek autómatikusan próbálják elfojtani, ha pedig kiszakad, akkor bocsánatot kérnek. Pedig nincs miért, ezekben a pillanatokban hitelesen tudnak előttem mutatkozni. A könnyek pedig jelzik, hogy az irány helyes.
Viszont nem mindenki tud benne maradni a nehéz érzésekben, az igazság pillanatában. Ők a menekülést választják a szabadság helyett.
Mások pedig el sem jutnak idáig, hanem az első élesebb visszajelzésnél meghökkennek és kihátrálnak a tükröződésből. Akiknek viszont sikerül, ők nem ritkán azt mondják: “Köszönöm Ádám, végre valaki őszinte volt velem.” (Talán mondanom sem kell, hogy ez mennyire mély és beszédes mondat, egy külön írást is megérne)
Voltak eredményes folyamatok, ahol a személyek képesek voltak megerősödni és szembenézni a félelmetes árnyakkal, végül küzdelmes úton fejlődni.
És voltak olyan folyamatok, ahol ez nem történt meg. A személy megakadt a felismerések szintjén. A szembenézés és a cselekvés sosem történt meg. Nekik talán később sikerül vagy talán másnak a segítségével.
Néhányukat késve engedtem el, nem tudtam elfogadni, hogy nem sikerülhet. Nem akartam, hogy utolérje őket valami, ami tőlük hatalmasabb. Már akkor is tudtam, hogy büntetlenül senki sem mehet szembe önmagával a végtelenségig.
Gyerekkorom óta szemlélem a világot, figyelem az embereket és látom is őket. Látom őket az igazi valójukban, elvonatkoztatva attól, amit csinálnak és birtokolnak. Látom a kihívásaikat akkor, amikor azt hazudják maguknak és másoknak, hogy jól vannak. Látom a fájdalmukat, amikor erőltetetten mosolyognak. Olykor pedig látom a kiutat és látom a bukásukat.
Ez nem azért van mert coachként tevékenykedek, nem ennek a következménye. Az évek alatt rengeteget csiszolódtam és úgy éreztem, hogy ebben a formában szeretnék segíteni másoknak.
Az évek során sokszor magam elé helyeztem az ügyfeleket. Mintha én nem is ember lennék, hanem valami szuperhős. Fáradoztam a megsegítésükön, és ha jutott energiám magamra, akkor saját magamon is dolgoztam egyedül vagy segítséggel. Volt olyan időszak, amikor alig volt egy szabad órám. Vagy ülést tartottam, vagy ülés előtt voltam, vagy ülés után, vagy a messenger pittyegett egy ügyféltől, vagy a telefonom csörgött(akár éjszaka is). Egyszer egy orvostól jöttem haza nagyon nehéz érzésekkel, jól esett volna nyalogatni a sebeim, foglalkozni a kétségbeesésemmel és a félelmeimmel, de a telefon csörgött, a messenger pittyegett – Én segítettem, az ügyfél hálás volt(és mit sem sejtett). Mindezt én engedtem meg nekik és én nem tudtam felszámolni jó sokáig. Tudtam, hogy kizárólag az én felelősségem.
Idővel pedig arra is rájöttem, hogy az ilyen szoros együttműködés ritkán segíti az ügyfelet, mivel olyan mértékben támaszkodik, hogy képtelen lesz a saját lábára állni egy éles helyzetben. A legjobb szándékom így sajnos nem találkozott a legjobb megoldással. Ezt másfél évvel ezelőtt be is fejeztem. Ennek következményeként az ügyfelek erősödtek, én pedig levegőhöz jutottam. Egyesem pedig lemorzsolódtak, mert nem akartak lábra állni.
Eljutottam oda, hogy nem tudok mindenkinek segíteni. De nem a maga közhelyes szintjén, hanem mélységében. Mindig is volt szűrőm, ráadásul egyre kiforrottabb, legalábbis azt gondoltam.
Ma a következőket veszem figyelembe: Nem ébreszthetem fel azt, aki alszik. Nekem azzal van dolgom, aki már ébredezik vagy már ébren van.
Egyre gyakoribb és egyre erősebb a folytatás gondolata. Ezzel párhuzamosan pedig az irány is körvonalazódni látszik. A következő hónapokban tanulni fogok és most még nem tudom, hogy mellette elkezdek-e újra ügyfelekkel dolgozni. Hamarosan kiderül.
Köszönöm, ha ezt a hosszabb írást a végéig olvastad.
TRANSZFORMATÍV COACHING:
Négy hónap szünetelés után újra indítok egyéni folyamatokat. Jelentkezni lehet már e-mailben, amiben 5 dolgot kérek:
1.Név
2.Foglalkozás
3.Miért jelentkezel?
4.Miért most?
5.Miért hozzám?
contact.adamolah@gmail.com
További részletek a jelentkezés után.