Alszik a város
Alszik a város
Gyakran teszek egy sétát éjszakánként a rakparton, ami többnyire nincs betervezve, általában nincs különösebb célja sem, szimplán csak élvezem a vàrost a nyugodt és csendes formájában. Egyszerűen csak felkapok valami kényelmeset és lemegyek, nem döntöm el meddig maradok vagy merre megyek.
Biztosan nem szokványos dolog ez, mivel magamon kívül ilyenkor nemigen làtok másokat az utcákon. Elvétve pár fiatalt, pàr gazdit kutyasétáltatás közben és egy-egy éjszakai futót. Régebben imádtam Budapest lüktetését a nappali órákban, párhuzamosan pedig az életemet is igyekeztem megtölteni eseményekkel és feladatokkal. Mára ez megváltozott, manapság inkább a csendet és nyugalmat helyezem előtérbe. Ehhez pedig jól illeszkedik az éjszaka, én pedig egyébként is bagoly vagyok.
Mikor ebbe az írásba belekezdtek a Duna-parton ülve, a telefonom 03:57-et mutat. Ülök egy padon és érzem a bőrömön a gyengéd szelet, látom ahogy fodrozódik a víz, hallom a villamost áthaladni a hídon. Nem történik látszólag érdekes dolog, mégsem hiányzik semmi a pillanatból.
A legtöbben pont úgy araszolnak az életükben, mintha a 4-es 6-os villamoson utaznának az éjszaka közepén. Bágyadtan, tompán nézelődve ki az ablakon, miközben kevés dolog ragadja meg igazán a figyelmüket. Sem erő, sem idő nincs rá, hiszen máris jön a következő megálló.
Ami melyik is? És melyik volt az előző?
Amíg az utazó próbálja a korábbi megállóból meghatározni a következőt, finoman elbóbiskol. Néha valamilyen zajra vagy kisebb-nagyobb rázkódásra kinyitja a szemét és újra felteszi a kérdéseket:
Hol vagyok? Merre tartok?
Az egyik megállóhelyen felszáll egy utas, máskor pedig leszáll valaki. Az egyik útitárs szimpatikus, a másik kevésbé. Aki szimpatikus az maradhatna még, az ellenszenves nem fog hiányozni. A villamos halad tovább, a szem pedig egyre csak ragad le. A zötykölődést kitölti a folyamatos várakozás. Valaki türelmesen, valaki feszülten várja a következő megállót, az újabb útitársat, vagy magát a megérkezést.
A villamos biztonságos és könnyen elringat, az útitársak viszont erősen meghatározzák, hogy mennyire kellemes maga az utazás. Bármilyen is az utazás minősége, idővel megszokható. Eközben a végállomás egyre csak közeledik.
Egy ponton leszállhat-e valaki önszántából? Felébresztheti-e az útitársát? Vállalja-e az ébredés és leszállás kockázatát?
Az ülés kényelmes, a társak már megszokva, a biztonság adott, az álom kellemes…
Az ébredés fájdalmas, búcsúzni nehéz, leszállni ijesztő…
Ki tud felébredni és leszállni?
-Aki képes szembenézni az addigi menekülésével,
-Aki elengedi az álom nyújtotta illúziót,
-Aki szembesül az addigi meghasonlottságaival,
-Aki tanul és erőt merít a korábbi sodródásából,
-Aki felismeri a korábbi elszalasztott ébredési és leszállási lehetőségeit,
Aki végül az ébrenlétet választja és le is száll, vállalva a legnehezebbet, hogy nem tudhatja mi vár rá az életben.
TRANSZFORMATÍV COACHING:
Négy hónap szünetelés után újra indítok egyéni folyamatokat.
Jelentkezni lehet már e-mailben, amiben 5 dolgot kérek:
1.Név
2.Foglalkozás
3.Miért jelentkezel?
4.Miért most?
5.Miért hozzám?
contact.adamolah@gmail.com
További részletek a jelentkezés után.